|
|
|
Isten sohasem akar túlkiabálni téged.
|
Szösszenetek, versek
A napfényr?l meg a narancslér?l
"...Azt szeretném leírni, hogy milyen volt a nap a felh?k felett, amikor - egészen átfagyva a hosszú es?t?l, és a metsz? hideg szélt?l - kiléptünk az útra. Addigra már nagyon hideg volt, csontig átfáztunk, és közben zuhogott és zuhogott, megállás nélkül. Persze csak annyira, hogy még éppen elviselhet? volt. Hogy nem hajtott minket egyenesen haza.
Aztán elindultunk. És ahogy lassan lépkedni kezdtünk a vizes földön, felemeltem a fejem. Elöl, a látóhatár szélén, a fák között, a sok-sok szürke felh? felett, ragyogott egy arany csík. És ez a kis szín, ott, az ég alján, olyannak t?nt, mintha a mennybe láthatnánk egy nagyon rövid pillanatra.
A legszebb az volt, hogy egy nagyon szomorú esemény után, ahol ráadásul fizikailag is éreztük: "itt most valami rossz dolog történik velünk!", hirtelen kiderült az ég. Egy egészen kicsi helyen felragyogott valami tiszta és szép. Olyannak t?nt nekem, mintha az egész körülöttem lev? világ ezt sugározná felém: a látszat csal, az életnek nincs vége, akármilyen szürke, akárhogy esik, akármi történhet - a világban az igazi rend a napfény, és néha meg is pillanthatunk valamit az igazi ragyogásából.
Éltem már át máskor is hasonlót: Cserkésztábori téli reggelen, amikor kint ül a köd, és azt hiszed az egész napod el lesz rontva - vannak helyzetek, ahol az id?járás nemcsak szeszélyként befolyásolja a napot -, aztán hirtelen kitisztul az ég, és vidámmá válik minden. És nemcsak vidámmá, de frissé, tisztává és lehet?ségekkel telivé.
Talán nem véletlen, hogy ilyen élményt csak azután lehet átélni, ha átélted el?tte a rosszat, a kellemetlent, vagy azt, ami fáj.
Ezek a pillanatok ajándékok, melyek hosszú hetekig meg?rzik aktualitásukat és örömüzenetüket. Néha különösen is szükségünk lehet rá, lelkünket felderíteni. Olyan ez, mint télen 100 %-os narancslével er?síteni az ellenálló képességünket.
Ilyenkor, egy-egy ilyen pillanat után tudom átélni és megérezni, mit is jelent, az az elvont dogmatikai gondolat, hogy Isten kinyilatkoztatta magát a természetben. És ilyenkor tudom megérteni azt is, hogyan lehet az, hogy ?benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ezek a pillanatok azért jelentenek igazán sokat, mert tapasztalást nyújtanak arról, amit - elismerve, vagy elfelejtve - életünk minden napján keresünk: nyomot Istenb?l. Olyasmit, amire kés?bb építhetünk.
Sokszor nem tudtam mit kezdeni az elképzeléssel, amikor Istent a legnagyobbnak, a legszebbnek, minden fogalom abszolútumának nevezték. Holott, azt hiszem egy-egy ilyen szent pillanat átélése után, nyugodtan mondhatom, Isten van benne ebben a szépségben.
Ugyanígy megtalálom ?t a körülöttem él? emberekben is. A legkisebben, aki vizet kapott t?lem, vagy ha nem vizet, hát egy százast az aluljáróban. Ahol a szeretet bujkál a kett?nk közötti viszonyban. És Isten, ahogy jelen volt a szépségben, jelen van a szeretetben is. Ă• maga a szeretet.
A történetnek persze még korántsincs vége: Isten egészen személyessé válhat számunkra emberi formájában. Jézusban. Az úrvacsora testvéri közösségében, ahol Krisztus teste, az egyház ünnepli összetartozását.
A szürke és es?s id? ett?l persze még ugyanolyan marad, elrontott dolgainkat sem javítja meg senki helyettünk - mégis: egészen más mindez a szent pillanatok tanúságában..."
Mese az emberr?l, aki felvette, amit Isten elébe ejtett
Hát te ki vagy? - kérdezte a télikabátos apóka a hóban toporgó gyereket. - Merre jársz amerre a madár is csak fagyni jár?
- Keresem, amit elejtett az Isten! - felelte a kisfiú egyszer?en és el?kapta a zsebéb?l a kezét: - nem láttad véletlenül? Azt mondta nagyon nagy! - a fiú karjával kört formázott azzal mutatta mire gondol - és nemcsak nagy, de szép is - mosolyodott el hozzá.
- Sajnos nem találtam semmit, ami nagy is meg szép is egyszerre. - felelte az apóka kicsit keser?en, azzal már indult volna tovább, de nem hagyta nyugodni a gyerek szemében ég? furcsa t?z:
- Mondjad kisfiú, nem vagy te lázas? Ilyen hidegben már régesrég otthon kellene aludnod! - azzal behívta az ?rbódéba, leültette, feltett neki némi tejet forralni, töltött bele néhány csepp pálinkát, azzal kínálta.
De a kisfiú nem akart ott maradni éjszakára, megitta a tejet és rögtön elindult tovább.
A következ?, aki megszólította egy fiatal, jól öltözött ifjú volt: - Szervusz kishaver! Na merre jársz?
- Épp keresek! Az Isten elejtett valamit, azt mondta nagy is meg szép is, és én tudom, hogy megtalálhatom, hiszen nemrég ejtette csak ki a kezéb?l.
- Keresni nagyszer? dolog! De az élet alapvet? értelmetlenségén az sem segít, ha megtalálod, még akkor sem, ha az Isten ejtette el! Ne keresd! Ha azt akarta volna, hogy a tied legyen, neked adta volna rögtön, nem kellene keresned! Tudod a keresés, mint folyamat figyelemre méltó, feltéve ha el?feltevéseink sorában megtalálható a keresés értelmére vonatkozó is.
- Túl okos vagy! - válaszolta nevetve a fiú, és elrohant. A jól öltözött fiú megigazította sötétkék télikabátja alatt fehér sálját, megköszörülte a torkát, kicsit összevonta a szemöldökét, majd elindult tovább.
Ahogy a kisfiú felszállt a buszra, rögtön megszólította valaki - azaz nem megszólította, csupán elkezdett feléje mutogatni és róla beszélni:
- Ez a komisz kölyök, itt mászkál ilyen kés? este, ahelyett, hogy otthon segítene a szüleinek, vigyázna a kistestvérére, vagy bevásárolna. Mert persze csak a pénzt várja, de segíteni nem, azt nem! Ezek lettek, a mai ifjúság! Hihetetlen. Mást sem tudnak csak kérni, aztán a háládatlanok, még köszönni is elfelejtenek.
A szöveg néha feler?södött, aztán elhalkult, hol éles csörömpölésbe ment át, néha csak a halk duzzogás kíncseppjei fert?zték a leveg?t és rontották a többi utas örömét. A kisfiú nem is bírta sokáig hallgatni, leugrott a következ? megállónál és futva indult tovább.
A következ? utcasarkon belebotlott egykori osztálytársa édesapjába, Kálmán bá-ba, aki reggel hatra járt dolgozni, és fél háromkor már készen is volt a m?szakkal, m?anyagcsövek százait és ezreit csomagolta nap, mint nap egy futószalag mellett állva:
- Szervusz fiam, üdvözlöm anyádat, mi járatban van most felétek az id??
- Kálmán bá én keresek most! Nem látta véletlenül? Valami nagy és nagyon szép, Isten ejtette ki a kezéb?l!
- Hát fiam nem láttam, nem is tudom mikor gondolkoztam el utoljára azon, hogy Istennek keze is van! Tudod a gyárban ott csak állsz és hallgatod ahogy zúgnak a gépek, nincs sok kedved, hogy forgasd az agyad! Persze nem rossz ám, hozzá lehet szokni elég gyorsan. Az-tán mondd, te mikor kezdesz már valami értelmesbe? Van egy hely a mellettem lev? soron? - de a kisfiú nem hallotta már az utolsó kérdés végét, nekiiramodott és száguldott keresztül az utcán: hiszen neki fontos dolga volt; kereste, amit az Isten elé ejtett a kezéb?l.
És ezt csinálta éveken keresztül, kereste-kereste változatlan er?vel, lelkesedéssel és örömmel. Nem unt bele és nem adta fel. Tudta, hogy megtalálja. Egészen biztos volt benne. Hiszen Isten ?neki és ?elé rakta le. Neki csupán meg kellett keresnie.
...Húúú, ezt megúsztam! Ez a világ nem arról szól, hogy ilyen lelkiismeretes emberek életben maradhatnak. Én meg szeretem az életet. Úgy ahogy nekem tetszik. A saját ízlésem szerint. Én akarom kóstolgatni, és ne mondja meg nekem senki, hogy mi az ehet?. És hát ebben a lelkiismeret számomra ehetetlen.
Tudom a haverjaim nevét és teló számát. És tudom, hogy bármi történik velem, simán kiállnak értem. Simán. Nem számítana egy két csonttörés sem. És EZ fontos. Ez számomra „ehet?”.
Nem tudom meddig tart az életem, de nem is fontos. Túl hosszú ahhoz, hogy lássam a végét. Talán nem is szeretnék megöregedni. Nem tudom magam elképzelni bottal, meg a gyógyszereimet számolgatva.
Karácsonykor elmentünk családostúl a nagyapámat meglátogatni. Tiszta kényszer volt. Körbeugrálta mindenki, mintha valami aranytömb lenne. Ki kellett öltözni hozzá. De egy normális mondat nem hangzott el. Hát én erre nem vágyok.
Ha megöregednék (HA!), akkor a haverjaim jöjjenek el, mert velük van mir?l dumálni. De nem leszek kíváncsi a rokonok lelkiismeretnek álcázott színjátékára.
Viszont pont aznap, amikor „nagypapitlátogattunk” volt a régi of?m temetése. Nagyon jó fej volt. Ă• igazán megértett minket. Ha valakinek, akkor neki nem kellett volna meghalnia. És csak utólag tudtam meg a temetést. Pedig biztos elmentem volna megmondani mindenkinek, hogy ezt elb...tok! Nagyon rossz volt, hogy a haverjaim ott lehettek, miközben én kiöltözve „színjátszottam”. Rossz volt. Hiányzik. „Olyan b?ntudatom volt, hogy már-már azt hittem van lelkiismeretem.”
Értem, de nincs ember aki azt mondhatná, hogy „megúsztam” az életet. Mindenkinek van lelkiismerete, csak van aki nem vesz róla tudomást.
Szeretném neked megmutatni, de nincsenek hozzá szavaim, hogy milyen érzés együtt sírni valakivel. Hogy milyen a fájdalom terhe alatt roskadva eljutni Istenhez, s ott átélni az „én terhem könny?” mondatot.
Vannak barátaim, akik ugyanúgy a csontjukat töretnék értem is. Volt amikor éjszaka közepén, hajnali háromkor kibotorkált az egyik pizsamában és együtt imádkoztunk, mert nem voltam elég er?s terheim hordozásához. És EZ fontos nekem. De még fontosabb az, hogy van aki az életét valóban feláldozta értem, hogy ha úgy adódik, nyugodtan sírhassak Neki.
Van amikor úgy érzem én nem vagyok elég jó barát. Mert nem tudok ott lenni mindenhol. Annyi ismer?s és idegen vesz körül, akiknek mind el szeretném mondani nem azt, hogy mit?l válhat az ember er?ssé, hanem azt, hogy ha térdre rogy, akkor hogyan lehet felállni. néha azt érzem, elfutnak mellettem az emberek anélkül, hogy én egyetlen értelmes szót ki tudnék nyögni.
Nem értem. Nem értem Isten miért nem engedi meg, hogy olyan módon meséljek Róla, amiben ott a Lélek, és magával ragadja a hallgatóságot, mint az els? pünkösdkor. Pedig el akarom mondani nem azt, hogy „elb...tok”, hanem hogy MÉG mindig van lehet?ségetek jobban csinálni.
Látod, te is elmentél a válaszom nélkül. Illetve akartam valamit mondani, csak nem tudtam úgy megfogalmazni, hogy meghalld. És most „b?ntudatom van, mert alig érzem a lelkiismeretem.”
Szajha
...egy délutáni vonattal érkeztem a városba. Mivel volt még id?m, sétálni akartam. Olyan helyen, ahol nem zavarnak a buszok, a lökdös?d? emberek, s az hogy valaki megkérdezi, merre van egy számomra ismeretlen utca. Határozott és gyors léptekkel indultam le a folyó partjára, minél hamarabb oda akartam érni. Oda. Hova is? Semmi határozott elképzelés. Majd találok valami talpam alatt kavicsoktól csikorgó ösvényt, egy elhagyott padot, vagy csak üldögélésre kényelmes köveket a piszkos folyó mellett.
Igyekeztem semmire nem gondolni, hogy a zajos forgalomból ne vigyek magammal semmit abba csendbe, ahová készültem. Sikerült. S bár a kiszemelt padon ültek, mégsem t?nt zavarónak, hogy én is odatelepedjek az idegen mellé. Egy n? volt. El?ször nem néztem rá, de egyre jobban vonzotta a tekintetemet. Talán azért, mert ? nem gondolkodni, megállni, az ?szi levelek hangját hallgatni ült le. Láthatóan így ülve is sietett valahová. Vagy valami el?l. Ideges volt. Vagy idegesnek t?nt. A haját már régen nem tükörben, hanem csak emlékezetb?l igazította meg. Er?s smink takarta el igazi vonásait, mintha egészen másnak akart volna látszódni, mint aki. Mintha bele akarta volna kiabálni a világba - itt vagyok - ugyanakkor abban a pillanatban vissza akarna húzódni valami árnyékba. Egy vékony sál ügyetlenül tekeredett a nyaka körül. Reggel még tökéletesen emelhette ki hófehér vállai ívét, de mostanra csak odadobott szennyesként kereste értelmét. Feszes pólóját állandóan igazgatta, mintha egy számmal kisebb lett volna a kelleténél. Egy széles öv, és az övnél alig szélesebb szoknya árulkodott arról, hogy visel?je nem rejteni akarja bájait, hanem közszemlére tenni. Csak ez a zavart riadtság ne lett volna benne. Harisnya és t?sarkú cip?. Cip? sarkáról letaposva fém, tán ebben egész nap gyalogol?
Hm.
Éppen azon voltam, hogy megszólítom, amikor láthatóan minden gátlás nélkül - észre vévén érdekl?d? tekintetemet - nekem szegezte: "akarsz szexet?"
Megállt bennem az üt?. Még soha nem kérdeztek ilyet. El sem tudtam képzelni. Nem is gondolkodtam rajta, ez hogyan megy. S egyszerre csak így keményen, brutálisan, szembesít az élet a valósággal. Azt hiszem, dadogtam valami "nem"-et, mert hallottam, ahogy ugyanaz a harsány és kémény hang befejezi az el sem kezdett beszélgetést. "Ha nem, hát nem." S azzal rántott még egyet fels?részén, felállt, és elment.
Szajha. Gondoltam. Hová mehet? Ma hányszor teszi még fel ugyanezt a kérdést, mire "sikeres" lesz a napja? S vajon van-e amikor ? vágyik arra, hogy csend legyen körülötte? Mit jelent számára a szerelem? Mikor ölelte át utoljára az édesanyja? Mit kérne Istent?l karácsonyra? Hol csúszott el az élete? Milyen mélyen van benne az a NĂ•, akit minden férfi nem használni, hanem tisztelni szeretne?
Szajha.
S arra gondoltam, hogy mi férfiak - akik nem tanuljuk meg, hogyan kell királyn?vé változtatni egy pillanat alatt azt a n?t akinek a közelében vagyunk - tesszük ?ket apró lépésekben szajhává.
„Ti férfiak szeressétek a ti feleségeiteket, miképpen Krisztus is szerette az egyházat, és Ă–nmagát adta azért, hogy MEGSZENTELJE AZT.” (Efézus 5:25-26)
"Santiago"
Isten megteremti az édesapát
Amikor Isten elhatározta, hogy megteremti az édesapát, egy nagy, izmos és magas törzzsel kezdte. A mellette lév? angyal megkérdezte: - Miféle apa lesz ebb?l? Ha a gyerekeket olyan kicsinek teremted, mint egy „jancsiszeg” miért lesz az édesapából ilyen óriás? Nem tud golyózni a gyerekekkel. Amikor este be akarja takarni ?ket, hétrét kell hajolnia. És ha meg akarja ?ket csókolni, akkor le kell guggolnia! Isten így válaszolt: - Lehet, hogy igazad van. De ha nem teremtem nagynak az édesapát, a gyerekek nem tudnak kire felnézni. Amikor Isten az édesapa kezeit formálta, elég nagyra és izmosra sikerültek. Az angyal fejét csóválva kifogásolta: - Ki látott már ilyen ormótlan nagy kezeket? Képtelen lesz egy biztosítót?t kinyitni vagy kigombolni egy inget. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem tud kézbe venni egy t?t, hogy a köröm alá szorult szálkát kipiszkálja. Isten csak mosolygott: - Tudom, de jók lesznek a kemény munkához. Olyan nagy mégsem lesz, hogy a gyermekek arcát ne tudná kezei közé szorítani. A lábakat Isten olyan nagyra teremtette, hogy olyat eddig nem is lehetett látni. Az angyal megint morgott egyet: - Ez már igazán túlzás. El tudod képzelni, hogy két ilyen nagy l?ccsel ki lehet ugrani reggel az ágyból, amikor az ébreszt? megszólal? Az is el?fordulhat, hogy ha elsétál a játszó gyerekek között, akkor legalább kett?t eltapos. Isten szelíden megnyugtatta: - Ne aggódjál, az édesapa lábai nem lesznek olyan nagyok, hogy a gyerekeket ne tudná meglovagoltatni térdein. Azt is meglátod majd, hogy a két nagy láb nem lesz olyan idétlen, hogy ne tudná megzavarni a szomszéd kutyáit.
Az Isten egész éjszaka dolgozott, amikor az édesapa arcát teremtette. A száj nem beszélt sokat, de a hangja nagyon határozott volt. Szemeivel mindent meglátott, mégis jóság csillogott bel?lük. Amikor ezt befejezte még könnyeket is teremtett az édesapa szemébe. A munka végeztével megkérdezte az angyalt: - Most már elhiszed és meg vagy gy?z?dve, hogy egy édesapa ugyanúgy tud szeretni mint az édesanya?
LASSÚ TÁNC
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az es?cseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovat?n? éjben a felkel? nap fényét?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az id? rövid
A zene elillan...
Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az id? rövid...
A zene elillan...
Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kih?lni a barátságot,
Mert nem volt id?d felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az id? rövid.
A zene elillan.
Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... melyet eldobsz.
Az Élet nem versenyfutás
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan
Halld meg a zenét
Miel?tt a dal elillan.
Képzeld el, hogy az alábbi történet veled esik meg.
Egyik vasárnapi istentiszteleten a 2000-es gyülekezet megdöbbenve látja, amint belép két talpig feketébe öltözött ember gépfegyverrel a kezükben. Az egyik ezt kiáltja: "Aki Krisztusért hajlandó vállalni egy golyót, az maradjon a helyén." A kórus nyomban elmenekül, a diakónusok, és a gyülekezet nagy része is elrohan. A kétezerb?l mindössze kb. 20 ember marad a helyén.
A férfi, aki az el?bb beszélt, leveszi a csuklyáját, ránéz a lelkészre, és ezt mondja: Rendben, lelkész úr, megszabadultunk az összes képmutatótól. Most már elkezdheti a szolgálatot. Szép napot!
Ezzel a két ember megfordul, és kisétál.
Vicces, hogy milyen könny? leveg?nek nézni Istent, és csodálkozni, hogy a világ pokollá válik.
Vicces, hogy elhisszük, amit az újságok írnak, de megkérd?jelezzük, amit a Biblia mond.
Vicces, hogy mindenki úgy akar a menybe jutni, hogy nem kell semmit sem hinnie, gondolnia, vagy cselekednie a Biblia szerint.
Vicces? Vagy ijeszt??
Vicces, ahogy sokan azt mondják, "én hiszek Istenben", és mégis a Sátánt követik.
Vicces, ahogy ezernyi viccet küldünk át egymásnak e-mailen, és futót?zként terjednek szét, de amikor az Úrról küldünk üzenetet, az emberek kétszer is meggondolják, hogy megosszák-e másokkal.
Vicces ahogy a vulgaritás, a durva, sikamlós és obszcén szövegek szabadon terjednek a kibertérben, de a Jézusról szóló nyilvános beszélgetéseket elnyomják az iskolában és a munkahelyeken.
Vicces, nemde?
Vicces, hogy valaki mennyire szent t?zzel ég vasárnap, és mennyire
láthatatlan keresztény a hét többi napján.
No, nevetsz már?
Vicces, hogy amikor továbbítod ezt az üzenetet, nem sok embernek küldöd el a címlistádból, mert nem vagy biztos abban, hogy ?k mit hisznek, vagy mit gondolnak rólad, hogy ilyet küldesz nekik.
Vicces hogy mennyivel jobban tud aggasztani az, hogy mások mit gondolnak rólam, annál hogy Isten mit gondol rólam.
Elgondolkodtató?
Megosztod ezt másokkal? Vagy sem? |
|
